A „Kálvin emberi arca” című könyvecske közben a Zsid 13,7 Igéje volt előttem: „Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az Ő életük végére, kövessétek hitüket!” Igyekeztem arra, hogy a reformátor ábrázolásában se ne torzítsak (ezt elvégezték ellenségei); de ne is szépítsek, mert a „lakkozott irodalom” nem a Szentírás műfaja. Mi ugyan többnyire a „Soli Deo Gloria!” – feliratú Kálvin szobrot tartjuk emlékezetünkben, mégse tekintsük „deheroizálás”-nak azt, ha látjuk Őt érzékenykedőnek, ingerlékenynek, türelmetlennek. Jusson eszünkbe, hogy a Szentlélek még a Noé részegségéről, a Jákób csalásáról, a Dávid házasságtöréséről és a Péter tagadásáról szóló históriákat is megíratta. Így lesz tényleg „egyedül Istené a dicsőség”! Kálvin is, mi is, szegény, kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk. Ugyanakkor egyre-másra elámulunk majd azon, hogy ez a krónikus álmatlanságban szenvedő, oly sok betegségtől gyötört, annyi gyászban megtört, tömérdek értetlenséggel küszködő ember a Lélek mennyi drága gyümölcsét termette!
Munkám csak v á z I a t. Igazán árnyalt arcképet az fog rajzolni Kálvinról, aki mind a 4271 fennmaradt levelét elolvassa. Itt ezeknek csak egy töredéke jut szóhoz. Úgy érzem magamat, mint maga Kálvin, aki így jellemzi a B u l l i n g e r Henriknek 1557. február 17-én elküldött Hóseás-kommentárját: „én ily koraszülötteket hozok napvilágra.”
A könyvben szereplő személyek keresztnevét – Révész Imre és általában a magyar protestáns történetírás nyomán –‚ magyar formájukban írom, hogy viselőik még közelebb kerüljenek hozzánk.
Szénási Sándor