Ha a keresztyénség szívét, lényegét, a kegyelmet akarjuk megismerni, az emberi történelem zavaros vizeiből vissza kell mennünk abba a régi időbe, amelyben még nem hangzott el a „kezdetben” szó: amikor nem volt még más, csak Isten. A földi források és patakok vize is a tengerből ered, hogy ugyanoda folyjék vissza. Az a kegyelem, amely a történelemben megvalósult, annak a kegyelemnek végtelen tengeréből eredt, amely a világ fundamentumának felvetése előtt Istenben lakott. Keresni fogjuk a kegyelmet a törvényben, a testté vált Igében, az egyházban, a szorongattatásokban s újra az örökkévalóságban; ahonnan kiindultunk, ahova meg fogunk érkezni…
… Még sejteni sem tudjuk, mi lesz akkor, amikor a szavak után feltűnik az örök valóság, az örök isteni kegyelem. A kegyelem az örökkévalóságból jött, amint a próféta mondta: Öröktől fogva való szeretettel szerettelek téged! És a kegyelem az örökkévalóságba kísér által. Fehér szál, amely áthúzódik az időn. Bűneink láttára megszomorodva, ellenségeinktől kergetve. Krisztus véres nyomdokain járva rátekintünk e fényes fehér fonálra és megvidámodunk: Öröktől fogva szerettelek téged és az örökkévalóságba kísér az Én kegyelmem. És megértjük: Elég néked az Én kegyelmem!